2022. május 19. - Ivó, Milán

Ma lenne 91 éves a BAJNOK

2017. március 25. Szerző: Rózsa Misi
Mondj gyorsan, gondolkodás nélkül magyar sportoló legendát! Erre a felszólításra állítom, hogy itt Magyarországon az emberek 90%-a legalább azonnal Puskás Öcsit és Papp Lacit vágná rá. Kis gondolkodás után, persze szerencsénkre bőven tudnának még neveket sorolni. De ez a kettő az alap. Olyan etalonok, akikre még talán a ma még meg sem született unokáim is emlékezni fognak és egyfajta vallásos áhítattal fogják kimondani a neveiket.

Lehet sorolni a száraz adatokat persze. El lehet mondani, hogy 1926 március 25.-én született Budapesten. El lehet mondani, hogy 16 évesen kezdett el bokszolni. Először csibészesen azért, hogy legálisan adhasson pofonokat másoknak, és megtanuljon pár trükköt, amit az utcán is hasznosíthat. Nagyon hamar kiderült róla, hogy Isten áldotta tehetség. El lehet mondani róla, hogy a MOM-ban kezdte meg a versenyzői pályafutását. (1945-1948). Aztán jött a Budapesti Lokomotív. (1949-1950). Majd az MTK, amit akkor Bástyának hívtak (1951-1953). Volt a Vasasban is (1954-1956). Ezután lett profi (1957-1962). 

 

 

Versenyzői pályafutása után edző lett. Először a Fradiban, utána a Honvéd jött, majd végül az Óbudai TSZ SK. Amikor megbízták azzal, hogy a magyar ökölvívó válogatott szövetségi kapitánya legyen, ott is sikerek tömegét érte el. Olyan legendákkal dolgozott, olyan legendákat segített sikerre, mint Gedó, Kajdi, Badari, Orbán vagy végül Kovács István! 

Beszélhetünk eredményeiről is. Sőt beszélni is kell ezekről. Kilencszeres magyar Bajnok. / Ebből kétszer csapatban lett az. / Háromszoros Olimpiai Bajnok. Kétszeres Európa Bajnok. Profiként is Európa bajnok lett. 29 profi mérkőzésén veretlen tudott maradni. 27 esetben győzött és 2-szer döntetlen eredményt ért el. 

Edzői voltak: Fehér István (nevelőedző 1945-1950), Kovács Károly (1951-1953) és végül, akivel igazi legendás párost alkottak: Adler Zsigmond (1953-1962). 

Kitüntetései: 

Magyar Köztársasági Sportérdemérem ezüst fokozat (1949)

Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozat (1951)

A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954)

Mesteredző (1970)

NOB-érdemrend (1982)

A WBC (Bokszvilágtanács) öve „a világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívójának” (1989)

Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (1992)

Nemzetközi Fair Play-díj (életmű) (1993)

Magyar Örökség díj (1995)

A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1996)

A Köztársasági Elnök Aranyérme (1996)

Miniszteri Díj (1996)

A Boxing Hall Of Fame tagja (2001)

Millenniumi Ezüst Emlékérem (2001)

Angyalföld díszpolgára (2001)

Budapest díszpolgára (2001)

Hegyvidék posztumusz díszpolgára (2014)

SportEMBER posztumusz MOB Média-különdíj (2016)

De ezek mind csak száraz adatok, amik ugyan sokat megmutatnak az Emberről, de lényegesen kevesebbet, mint ami ő valójában volt. Hiába lett a nemzet Papp Lacija, hiába lett a nagyon sokszoros nagy bajnok, megmaradt egyszerű, nagyon szerethető csibész srácnak. Tisztelte az embereket és olyan erős életigenlés jellemezte őt, ami keveseknél élhető meg. Olyan ember és bajnok volt egyszerre, amilyen 100 évben, ha egy születik, már sokat mondtunk. 

Nagypapám, mint katonatiszt a Honvédban is betöltött tisztségeket. Nagyon jó barátságban volt Papp Lacival. Ma is emlékszem még rá, amikor úgy 14 éves lehettem, amikor a papa, a Papp Laci és én elmentünk hármasban a Palatinus strandra egy szép nyári napon. Laci már ekkor 55 éves volt. Természetes, hogy Laci bácsiztam, de ez ellen határozottan tiltakozott. Megkövetelte, hogy tegezzem, ami esetében nem okozott nehézséget, hiszen hiába volt már erős középkorú, kölykökre jellemző fény csillogott a szemébe. Amikor nők csoportja ült a medencében, Laci arra bíztatott, hogy ugorjak közéjük egy bombát. Természetesen boldogan megtettem. Hátul a füves pályán a fürdőzésünk pihenőidejében, fociztunk is. Mások is játszottak, beszálltunk közéjük. A két „öreg” a nagyfater és a Papp Laci, úgy játszottak, olyan szenvedélyt vittek bele a tét nélküli ökörködésbe, mintha a magyar válogatott lépett volna fel Anglia ellen. Arra is emlékszem, amikor nagyapám kiadta az ukászt, hogy ebéd, akkor Papp Laci érte el nála, hogy fogadja el, hogy ha nekem az a jó, akkor ehessek palacsintát fagyival ebédre, ne kelljen rendes ételt ennem. Sőt amikor papa nem látta, még a fröccsébe is belekóstolhattam. Kifeküdtünk a pokrócokra kicsit napozni és akkor a nagypapám és Laci, elkezdtek anekdotázni, az nagyon ment mindkettőnek. Én meg tátott szájjal hallgattam az érdekes, és olykor pikáns kalandjaiknak a történetét.  Talán ott és akkor, fel se fogtam, hogy mekkora ajándéka az életnek, hogy együtt lehettem Papp Lacival egy egész napot. Ma már tudom és boldogan emlékszem vissza rá. Máskor is volt alkalmam vele találkozni, mindig nagyon közvetlen volt és rengeteg mindent lehetett főleg emberileg tanulni tőle és a vele folytatott beszélgetésekből. 

Megtámadta őt az egyik legaljasabb betegség, a Parkinson-kór. Ugyanez rontott rá a másik nagy bokszoló legendára, Muhamed Alira is. Soha nem panaszkodott. Azt kislányos, dolognak tartotta volna. Ha állapotáról érdeklődtek, csak legyintett vagy viccel ütötte el, esetleg azt mondta, minden kitűnő semmi baj. A betegségét is bajnok módjára viselte. 2003 október 16.-án érte el a halál. Ez volt az az utolsó csata, amiből nem tudott már sajnos győztesen kijönni. Azóta egy égi ringben folyamatosan vívja csatáit a legnagyobbak ellen, amik között egy hangulatos kis étteremben mosolyog és mondja a vicceit, szórakoztat másokat. Tisztelettel és szeretettel emlékezzünk meg ma is róla. Ma lenne 91 éves. 

Most érkezett

Ezt már olvasta?

Partnerek

                      

Támogatók

Médiapartnerek

Kövess bennünket

Facebook