2017. november 20. - Jolán

Ak-Su ’97 – Valahol el kell kezdeni

2015. november 29. Szerző: Joe
Most kivételesen nem a technikai búvárkodásról írok. „Sport.Mindiges” barátaim kérésére most egy másik extrémsportról lesz szó: a hegymászásról. 15-20 évvel ezelőtt volt szerencsém belekóstolni.

A hegymászásnak létezik egy speciálisabb fajtája, amikor a mászók olyan útvonalon szeretnének a sziklafalakon feljutni, ahol előttük még nem mászott fel senki. Ők az „újút” mászók, akiknek pedig sikerül első megmászást véghezvinnie elnevezheti az útját, az út ezentúl a mászók neveit feltűntetve fog szerepelni a hegymászó kalauzokban.

Kollmann András barátom vetette fel az ötletet, hogy menjünk a Pamír hegységbe lévő, Ak-Su csoportba, mivel ott rengeteg csúcs és torony található, máig még mászatlan ezerméteres falakkal és az időjárás is kiegyensúlyozott.

 Az hogy nekünk, magyar srácoknak, „komoly” esélyünk van a Pamírban egy újút megmászásához, huszon-egynéhány évesen, teljesen természetesnek tűnt számunkra. 

Belevágtunk hát négyen: András, Czirok Gergő, Fürti és jómagam.

Alma-Atába repültünk, Kazahsztán fővárosába, innen helyi buszjárattal Taskentbe mentünk, az Üzbég fővárosba. Itt András megállapodott egy helyi utazási irodával, az Asia Travellal, hogy eljuttat minket egy Voruh nevű kis faluba, ami az utolsó olyan település, ahol még létezik valami civilizáció. Amikor kiszálltunk és a mikrobusz elment egy pillanatra azért elbizonytalanodtam: úristen ezek még embert esznek. András megpróbált angolul kommunikálni, körülbelül annyi sikerrel, mintha egy vízilovat akart volna megtanítani, balettozni. Ekkor Fürti elővette iskolai orosz tudását és csodák csodája a kommunikáció kezdetét vette. Én azért még kissé szkeptikus voltam. Azért a fiúknak sikerült velük megegyezni arról, hogy négy ember, két teherhordó szamárral felvezet minket Ak-Su völgybe. Még aznap éjjel nekiindultunk a hegynek. Másfél nap múlva kiderült, hogy ilyen messze a falutól még egyik vezetőnk se járt. Na, gondoltam: ez szuper, kifogtuk a legprofibbakat, nekünk kell a megáradt folyón átrángatni őket, és még a szamaraikat is, plusz ezért még fizetünk is. Mindezek után még szerencsések vagyunk, ha egyáltalán odatalálunk.

Második nap estefelé találkoztunk egy kirgiz pásztorcsaláddal és megtudtunk, hogy megérkeztünk Ak-Su-ba.

Néhány napba beletelt mire kipihentük magunkat és nagyjából alkalmazkodtunk a helyi körülményekhez. Kinéztük magunknak a Slesova Peakot majd elkezdtük összeállítani a mászó felszerelést, nekem persze sikerült a sziklafalban történő alváshoz házilag készült függőágyamat egyből tönkretenni. Reakcióm nem kis vidámságot okozott a csapat többi tagjának. Láttam előre, hogy lesz egy-két szuper éjszakám. Közben megérkezett az amerikai North Face expedíció, üdvözöltük egymást, örültünk a társaságnak. 

Ahhoz, hogy elérjük a kiválasztott falat, át kellet kelnünk egy széles patakon, ami a törmelékes lapályon, több sebes folyású ágra bomlott szét. Elég hamar rájöttünk arra, hogy ha a víz a combközepünk fölé emelkedik, egyszerűen elvisz minket a felszerelésünkkel együtt – vagyis érdekes volt még a fal megközelítése is.  A mászás ilyen helyen komoly odafigyelést igényel, itt nincsenek hegyimentők, ha bármelyikünkkel baleset történik, csak a társaiban bízhat az ember, hogy leviszik a falról. A hegyről történő lejutás pedig, a jó két napos feljövet tükrében, teherhordó állatok nélkül nem sok sikerrel kecsegtetne, ha bármelyikünket sérülés érné. Közülünk Czirok Gergőnek voltak a legkomolyabb egészségügyi ismeretei, de az is abban merült ki, hogy az Ázsiai hasmenés megelőzésére legjobb, nagy mennyiségű Reasecet szedni. Valaki ugyan felvetette közülünk, hogy jó lenne legalább valami erősebb fájdalomcsillapítót szerezni, de mivel nem lehetett, úgy gondoltuk veszünk egy üveg whiskyt, ami ha a középkorban jó volt fájdalomcsillapításra, nekünk is jó lesz (a whiskyt egyébként még a repülőn megittuk, amikor megláttuk az AIR Kazahszán gépét és megtudtuk, hogy azzal fogunk repülni).

Azt a stratégiát állítottuk fel, hogy a megmászott kötélhosszokba fixen bent hagyunk egy-egy kötelet, a mászáshoz szükséges felszerelést, élelmiszert, alvófelszerelést felszállítjuk a végpontba, majd ekkor kiszedjük magunk alól a köteleket, és azokat tovább telepítjük. 

Egy kötéllel maximum 50 métert szoktunk mászni ezt hívjuk, egy kötélhossznak. A kötélhossz végén kialakítunk, egy stabil álláshelyet ezt nevezzük standnak.

Amikor az egyik munkanap után lejöttünk, láttuk, hogy az amerikaiak ott, ahol a folyó összeszűkül és két hatalmas kő között szinte egy kis kanyont képez, építettek egy profi kis kötélhidat, ami jelentősen megkönnyítette az átkelést. Hiába jelentős előnnyel jár, ha az ember nem egy olyan országból jött ahol a legmagasabb hegy a Kékestető.

Innentől kezdve legalább a vízen való átgázolás kimaradt. Kiszedtük alulról a köteleket és minden felszerelésünket feljebb telepítettük. A fal elég törmelékes volt, minden mozdulat kőomlással járt, de felcuccoltunk a délnyugati és az északnyugati falat elválasztó repedésrendszer, alá. Itt Fürti belefutott az eddigi legdurvább hosszba.

Ak-Su-ban, a biztosítási pontoknak általában ékeket, szögeket (és egyéb ék elven működő szerkezeteket) használtunk. Fúrt biztosítási eszközt (nittet) csak standonként egyet helyeztünk el és azt is kézzel fúrtuk.

Ezek Fürti számára azt jelentették - mivel biztosítási eszközöket alig tudott elhelyezni -, hogy ha leesik, komoly sérülést szenved. Ilyen nehéz hosszból pedig még hátravolt néhány.

Megbeszélést tartottunk, felvetettem: forduljuk vissza, mivel nem tudjuk megmászni a tornyot, kevés az élelmünk, kevés az időnk, lassan haladunk és fáradtak is vagyunk.

Fürti is kifejtette: még egy ilyen nehéz hosszt (kb. VIII- nehézségű), amiket szinte csak mikro-ékekkel tudott biztosítani, nem biztos, hogy meg tudna mászni. Saját bevallása szerint, csak azért nem esett ki, mert tudta, nem biztos, hogy az esést túlélné.

Czirok Gergő a szokásos lazaságával reagált: fiúk most megyek ősszel Indiába, meg szeretném nézni a Taj Mahalt. Addig azért még életben maradnék, szerintem is a visszafordulás, a jó döntés.

Andrást viselte meg legjobban a kudarc, ő folytatná végül is ez a projekt az ő gyereke volt. Persze csúnyán leszavazzuk.

Döntöttünk, nem folytattuk. A fal fele fölött járhattunk valamivel mikor elkezdtük a visszaereszkedést. Én hamar túlteszem magam a kudarcon: Most egy kicsit szélesebb volt az arcunk, mint a vállunk.

Visszatérünk a táborba.  Az élelmiszerünk végleg elfogyott, a megrongálódott felszerelésünket elégettük, a maradék köteleink egy részét elcseréltük kajára a kirgiz pásztorcsaláddal, így már lecsökkent annyira a felszerelésünk súlya, hogy teherhordó állatok nélkül is le tudtunk menni. De mivel fejenként 10 kilót fogytunk azért annyira nem rohanunk lefelé.

Mire Voruhba érünk, megérkezett az Asia Travel mikrobusza úgy, ahogy egy hónapja megállapodtunk.

Útközben néhányszor előállítottak minket, mivel lejárt a vízumunk, tehát a hazaút is elég kalandosra sikerül. 

Végül is hazaértünk egy csomó tapasztalattal gazdagabban, rengeteget tanultunk AK-Su-ban. Gyakorlásnak remek volt.

Hazatérésünk után két évvel Ak-Su völgyben túszul ejtették az amerikai nemzeti hegymászó expedíciót, nem ok nélkül nem kívánkozom vissza még a környékre se… De máshova igen. Legközelebb elmondom!

Most érkezett

Ezt már olvasta?

Partnerek

Országos Diák és Szabadidősport SzövetségSpecial Olympics HungaryMagyar Paralimpiai Bizottság

Támogatók

Intensive Krav Maga Don Vito - pizzeria & ristorante

Médiapartnerek

 

Kövess bennünket

Facebook