2019. január 16. - Gusztáv

Búcsú

2018. december 10. Szerző: Szele Tamás
Kicsit remegnek az ujjak a billentyűzeten, mikor tudja a krónikás, hogy a Sport.Mindig jelenlegi formájában utolsó számába ír, kicsit párásodik a szemüveg, kicsit nehezen jönnek a szavak. Most kivételesen talán nem a sporteseményekről, eredményekről, percekről, pontokról, méterekről kéne írni, hanem magunkról. A mi saját rekordjainkról.

 

Mert voltak nekünk rekordjaink, és nem éppen sulyokvetésben, jó volt a Spot.Mindignél dolgozni. Jó csapat végzett kemény, de kiváló munkát. A hangulatra sem lehetett panasz soha: rend volt, de nem vasfegyelem, pont, ahogy a pályán is kell lennie.

Az egyik ilyen rekordunk a riói olimpiához fűződik. Persze, hogy nem jártunk mi kint, miből jártunk volna? De a hírekről, eseményekről be kell számolni, az nem tréfadolog. Elosztottuk kétfelé a sportágakat – elosztottuk mi azokat már jó előre, még a kvalifikációs szakaszban, hiszen tudtuk, hogy nem leszünk többen, ezt az olimpiát – és paralimpiát! - ketten kell leverjük. Le is vertük, mint a szöget, egy fontos hír nem sok, annyi sem maradt ki – az igaz, kávén éltünk, napi pár órákat aludtunk, de mindenről sikerült tudósítanunk, semmit el nem szalasztottunk.

Más lapoknál külön olimpiai stáb áll fel ilyenkor, külön műszakrenddel – tudom, hiszen az atlantai olimpia idején például a Kurírnál tagja voltam egy ilyen munkacsoportnak, más kérdés, hogy akár két ember dolgozik, akár negyven, több eredményről akkor sem tudnak írni, ha többen vannak, legfeljebb a munka oszlik el közöttük.

A parasport mindig központi témát jelentett a Sport.Mindig számára, a hátrányos helyzetből indulók sportja mindig fontos volt nekünk. Miért? Mert ahogy a sportsajtóban körülnézünk, azt látjuk, másoknak alig-alig fontos. Ha a parasportoló aranyat hoz, kérnek tőle interjút, esetleg néha meg-megjelenik egy-két kósza beszámoló mindenféle versenyekről, versenyzőkről, de módszeresen, rendszeresen senki sem foglalkozik a magyar parasport – egyébként nagyon rossz – helyzetével. Mi megpróbáltuk...

Lapunknak az is bevallott célja volt, hogy azokra a sportolókra irányítsuk a figyelmet, akikkel nem foglalkozik a „nagy” média, akikről (még) nem szólnak a hírek, akikkel nincs még tele a sajtó. Reméljük, sikerült néhányukat bevonni a reflektorfénybe, reméljük, észrevették őket – mi igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni.

És hát voltak csodás pillanatok... mikor a riói olimpia alatt a szerkesztőnk megszólalt: „Tamás, te feltaláltad a sportbulvárt”. Fel, mert nem volt más választásom, és ez tűnt a legjobb ötletnek.

Mikor oknyomoztunk mindenféle ügyekben, mikor lelepleztük a sportolókról és parasportolókról koholmányokat közlő álhír-oldalakat.

Mikor megtudtuk, hogy a lap kinyomtatott és fénymásolt oldalait a lovin a Turf helyett használják (és annál többre is becsülik).

Mikor a vizes világbajnokság átadás előtt álló ugrótornyát fényképeztem, és már csak hazafelé, a metrón jutott eszembe: „Jé, nekem tériszonyom van...”

Mikor... sok, nagyon sok „mikor” volt. Mert jó volt nagyon együtt dolgozni a kollégákkal, soha konfliktus, munkakerülés, civakodás elő nem fordult.

Mindenki tudta, mi a dolga: és tette is.

Jó volt, és remélem, az olvasók is kedvelték szerény kis produkciónkat.

A lap – ebben a formában – ma jelenik meg utoljára, további sorsáról biztosat nem mondhatunk, még bizonytalant sem egyelőre. De mi a szakmában maradunk mindenképpen, akár itt, akár máshol lesz ránk szükség, örömmel és a tőlünk megszokott szinten teljesítjük majd a feladatainkat.

A megszokott szavaimmal búcsúzom (de párás ez a szemüveg...).

Hölgyek, urak, szép volt.

Köszönjük!

Most érkezett

Ezt már olvasta?

Partnerek

Országos Diák és Szabadidősport SzövetségSpecial Olympics HungaryMagyar Paralimpiai Bizottság

Támogatók

Intensive Krav Maga Don Vito - pizzeria & ristorante

Médiapartnerek

 

Kövess bennünket

Facebook