2018. november 13. - Szilvia

Dárdai valamit nagyon tudott

2018. június 11. Szerző: Rózsa Misi
A magyar felnőtt labdarúgó válogatott a pesti viccek céltáblájává vált. Ezt természetesen a kritikán aluli teljesítményüknek tudhatják be. Nem csodálkozunk.

 

Nem rég még az EB szereplés csodája alatt, egy ország ünnepelte aranylábú focistáit, akik 3-3-at játszottak például a később az Eb-t megnyerő Portugália ellen. Az a csapat szerethető volt. Nem azért, mert világszínvonalon tudtak játszani, hanem elsősorban azért, mert nagyon akartak világszínvonalon játszani, motiváltak voltak és csúsztak másztak önmagukat sem kímélve azért, hogy akár a felkészülési mérkőzések során eredményt érjenek el.

Ma sem sokban tér el a keret attól, akiket Dárdai rakott össze. Igaz voltak visszavonuló meghatározó játékosok, hogy példának okáért Király Gábort említsük, de nem lehet azt mondani, hogy egy Gulácsi tudásban, felkészültségben nem ér annyit, mint az idősödő Király. Tehát az eredmény és a hozzáállás a játékhoz nem kellett volna változnia Dárdai Pál távozása után sem. De változott. Nagyon nagyot változott sajnos és kifejezetten hátrányunkra. Lothar Matthaus pont úgy nem tudta motiválni a válogatott játékosokat, ahogy ez még nála is gyengébben sikerül a névtelennek mondható Leekens-nek.

Bármilyen furcsa ilyet leírni, de a magyar labdarúgó válogatott technikailag nem képzetlen csapat. Vannak ebben a válogatottban olyan játékosok, akik kiemelkedő egyéni teljesítményekre képesek és ezt klubcsapataiknál rendszeresen bizonyítani is tudják. De amikor magukra húzzák a nemzeti válogatott mezét, olyan mintha kicserélnék őket. Igaz lassabbak vagyunk, mint ami a nemzetközi szinten megszokott, de ezt a hiányosságot lehetne egyrészt javítani, más részt meg egyéb képességekkel pótolni. Dárdainak ezt sikerült elérnie, utódainak meg nem.

Amikor pályára lép ez a csapat, nincs semmi felépített stratégia és taktika a játékukban. Esetleges, amit bemutatnak, és amelyik csapat az ellenfél után igyekszik menni és nem az a célja, hogy saját akaratát erőltesse arra, az eleve általában vereségre is van ítélve ezzel. Teljesen egyértelmű, hogy stratégiát és taktikát adni a csapat számára, egyértelműen a szövetségi kapitány feladata lenne. Ehhez ismernie kéne jobban a játékosait, személyre szabottan kidolgozni minden egyes játékosra, hogy mi lesz a dolga a csapatban, és a pályán lévő csapatot a taktika fűzi egységes csapatba. Ha mi a téren elkezdünk focizni sörmeccs formájában, ott nem számít a taktika és a stratégia, ott az esetlegesség is eredményre vezethet, a szervezetlenség mellett is. De más az amatőr hobbi játék és teljesen más a profi labdarúgás. Ma már az amatőr bajnokságokban játszó csapatok is igyekeznek szervezett taktika, stratégia alapján játszani.

Szintén egyértelműen a szövetségi kapitány feladata, hogy mentálisan összerakja a csapatot. Hogy képes legyen motiválni, feltüzelni egy mérkőzésre még azokat a játékosait is, akik nem fognak később pályára lépni. Természetesen a játékosnak is illene tisztelni a mezt, amit, visel, és ha nem érzi, hogy a nemzeti mez viselése megtiszteltetés és rang számára, akkor ott azzal a játékossal nagyon-nagyon komoly mentális problémák vannak, ami nem csak a szövetségi kapitányt minősíti negatívan, hanem az adott játékost is. Ha egy válogatott játékos nem kész, akár „meghalni” is a pályán a győzelemért, ha a válogatott játékosnak nem kizárólag a győzelem az elfogadható eredmény, legyen bárki is a soros ellenfél, akkor ott nem lehet sikert várni a csapattól, ott az van, amit most lehet látni, amikor a válogatottunk a pályára lép. És ezen nem változtat alapvetően az sem, hogy például az Ausztrália elleni felkészülési mérkőzés során, valóban voltak időszakok, amikor az ember azt érezhette, mintha ez a csapat nagyon akarna győzni. De aztán elmúlt.

 

Mélyen megdöbbentett, amikor a szövetségi kapitány az elveszített felkészülési mérkőzés után, - amelyen az ausztrálok már nagyon vigyáztak magukra, nem akarva a Vb előtt megsérülni- azt nyilatkozta, hogy tulajdonképpen ő elégedett azzal, amit a pályán látott, normális országban, normális szakszövetség esetében, az ilyen mondata után minimum behívják egy komolyabb elbeszélgetésre, vagy azonnal búcsút is mondanak neki. Amikor azzal akarta magyarázni, hogy a sokadik pocsék mérkőzés is azon ment el, hogy szegény játékosok fáradtak, mert játszaniuk kellett nem rég még a bajnokságban, ez olyan vérlázító mentegetése a menthetetlennek, amit normális szurkoló képtelen elfogadni. És ami szintén azt látszik alátámasztani, hogy ez a szövetségi kapitány alkalmatlan a feladatára.

Váltani kell. Váltani kellene. Mert ha nem lesz váltás, akkor biztosan ki merem mondani, hogy nem lesz változás abban, amit a pályán láthatunk ettől a csapattól. És ha ez marad, akkor a Világ Liga vége is újabb szégyenteljes beégéssel fog zárulni számunkra.  A legjobb lenne, ha vissza lehetne hozni a válogatott kispadjára Dárdai Pált, aki már bizonyított. Nyilván erre nem igen van esély, és nem hibáztathatjuk, hogy inkább a klubcsapatát választja. De vannak itt még olyan magyar edzők, akik egykor játékosok voltak, értik a játékosok lelkivilágát és képesek lehetnek motiválni őket és ebből a lélektelen társaságból újra csapatot építeni. Neki, nekik kéne lehetőséget adni, még most, amikor van idejük 3 hónap alatt valamit felépíteni ezekből a romokból. Ez alapfeltétele annak, hogy valami jó elindulhasson, és ne kelljen folyamatos csalódásnak megélni mindent, ami a magyar felnőtt férfi labdarúgó válogatottal kapcsolatos.

Most érkezett

Ezt már olvasta?

Partnerek

Országos Diák és Szabadidősport SzövetségSpecial Olympics HungaryMagyar Paralimpiai Bizottság

Támogatók

Intensive Krav Maga Don Vito - pizzeria & ristorante

Médiapartnerek

 

Kövess bennünket

Facebook