2017. szeptember 24. - Gellért, Mercédesz

Eiger ’99 - Tartós kenyeret már ne vegyél

2015. december 6. Szerző: Joe
Lassan az újút mászásban is lezajlott egy ipari forradalom. Tehát velünk is megtörtént. Változott a technikánk, gyakoroltunk és megint újutat kerestünk.

A nitteket (fúrt biztosítási pontok) már akkumulátoros fúróval fúrják a mászók és nem kézzel.

Egy évvel az Ak-Su-i expedíciónk után éppen Svájcban, a Jungfrau régióban időztem Fürtivel, amikor egy rosszidős napon összefutottunk Sántha Gergő barátommal üdvözöljük. Mesélni kezdett:

„Figyeljetek már kikkel találkoztam. Itt van két újutas csávó, most raknak fel egy utat az Eiger északi falára csak leereszkedtek, mert az egyik odaverte magát és elment a kórházba megröntgeneztetni a lábát.”

Az új ismerős, egy olasz hegymászó, Andrea Forlini volt. Kedves jópofa fickó, aki rögtön elkezdett nekünk az újút mászás fortélyairól mesélni. Mi Fürtivel néztünk egymásra bambán, hogy de jó lett volna ezeket a dolgokat egy-két évvel előbb tudni.  

Végül is a második alkalommal, a felbujtó Sántha Gergő volt néhány hónappal az után, hogy hazajöttünk Svájcból:

„Vettem Svájcban egy könyvet. Azt írják benne, hogy az Eiger délkeleti fala 800m magas és körülbelül 2 kilométer széles, rengeteg lehetőség nyílik rajta új utak nyitására.  Mi lenne, ha Andrea Forlini útmutatásai alapján megpróbálnánk mászni ott egy újutat. Ti Fürtivel úgyis mindig együtt másztok, én beszéltem Ervinnel ő is szívesen beszállna.”

Hát így vágtuk bele.  Gergő, Nagy Ervin, Fürti és én.

 

 

Az Eiger, az egyik leghírhedtebb hegy a világon az őt övező legendákat és misztikumot az északi falának köszönheti. E falat mászták meg legutoljára, a nagy alpesi falak közül. Az első megmászás előtt és után sok hegymászó lelte halálát rajta.

Ugyanakkor jelentős ipari bravúr, hogy a svájciak egy hegyi vasút társaság, a Jungfraubahn, az Eiger és a Mönch gyomrába fúrt alagúton keresztül akár 3500 méterig feljutathatja az utazókat.

Mi is ezt a megoldást terveztük - az utazásra nincs több szamár, nincs több megáradt hegyi folyó, nincs több elsodort rőzsehíd, nincs több éhezés, civilizáció van. 

Andrea Forlinitől átvettünk néhány dolgot. Az egyik, hogy nem szedjük ki magunk alól a köteleket, amelyeket majd továbbtelepítünk. Mivel az Alpokban az időjárás nem annyira stabil, mint Ak-Su-ban ésszerű megoldás a mászóknak mindig meghagyni maguknak egy gyors kijárati utat a problémából, amelybe belekeverték magukat.

Új stratégiánk szerint a megmászott hosszakból csak akkor vesszük ki a fixköteleket, amikor a túra véget ért. Ez több kötelet igényel ugyan, de a felszerelés odajuttatása nem teherhordó állatokon, hanem vasúton történik így tulajdonképpen nincs súlyhatár.

További újítás is terveztünk, miszerint mindig valaki lent marad közülünk és rádiókapcsolatban lesz a mászókkal. Így, ha baleset történne, akkor könnyebb sérülés estén leereszkedik a csapat a fixköteleken. Ha pedig komolyabb baleset van, akkor a mászók, az alsó embert értesítik a rádión és ő a Jungfraubahn telefonján keresztül értesíti a hegyimentőket. Mivel odafent nincs térerő a hegyimentők értesítésére csak a Jungfraubahn telefonján keresztül lehetséges (egyébként a svájciak rendelkeznek a legkomolyabb hegyimentő szolgálattal). A hegyimentők helikopterrel, villámgyorsan helyszínre érhetnek, rosszabb idő estén használhatják a Jungfraubahnt.

Egy ilyen háttérrel azért az ember könnyebben vigéckedik. Ak-Su-ba akár egy sima lábtörés is komoly problémát okozhatott volna. Tegyük fel, nem folytjuk bele a sérültet az első megáradt folyóba és eljutunk vele Voruhig. Ott maximum helyi szokás szerint valami vajákos asszony antibiotikum helyett ráolvasással kezeli, a balesetest - szóval én inkább bízom egy svájci kórházban.

A másik dolog, amit Andrea Forlinitől átvettünk a fúrás technikája volt, és itt most egy kis technikai kitérőt kell tennem:

Amint a mászók egyre nehezebb utakat kezdtek el meghódítani, egy idő után azzal szembesültek, hogy nem tudnak biztosítási pontokat elhelyezni a sziklafalon és kénytelenek fúrt nitteket használni, hogy elkerüljék azokat az eséseket, amelyek már életveszélyesek. A nagy kérdés persze a hogyan volt.  Andrea azt csinálta, hogy a beülő-hevederéhez rögzített két kampót és mikor a helyzet nitt elhelyezését igényelte, a kampók és egy csatrendszer segítségével a sziklához rögzítette magát. Majd felhúzta, az akkumulátoros fúrógépet, elkészítette a furatot és elhelyezte benne a nittet.

Abban állapodtuk meg egymással, hogy mielőtt kimegyünk az Eigerre mindegyikünknek kell másznia újutat egy sportmászó helyen. Ez azért volt fontos, hogy mire kimegyünk, begyakoroljuk a technikát és elsajátítsuk az apró kis trükköket. Közben akadtak hoppá élmények és a következőkre jöttünk rá:

Miközben húzzuk fel a fúrót, nem ficánkolunk a kampókba, mert annak az lesz a vége, hogy leesünk és összetörik a fúrógép és mi is.
Ahhoz, hogy az ütve fúrás bekapcsoljon a fúrógépen, egy kicsit meg kell tolni vállból a fúrót, de nem nagyon, mert akkor lepattan a kampó és ismét repülünk.  
Ki kell választani a megfelelő helyet a fúrásra, hogy az ismétlő mászók akasztási pozíciója jó legyen különben nagyobb kunszt lesz az akasztás, mint maga az út.
Úgy kell megtervezni a nittek elhelyezését, ha a mászó leesik, lehetőleg ne csapódjon neki semmilyen párkánynak, pillérnek.
Végül már csak azt a hibát kell elkerülni, hogyha az ember kalapácsot fog a kezébe ne nézzen mindent szögnek. Röviden nem kell rommá fúrni a falat.

Amikor az ember csak természetes biztosítási helyeket használ a sziklafalon, igazából a maximális sziklamászó tudása alatt mozog a sziklán. De amikor a természetes biztosítási láncot kiegészíti nittekkel, sokkal bátrabb a mászó és eséshatáron mászik, mert a nittek biztos, hogy megtartják kiesés estén, így nehezebb utat lehet készíteni.

Július végén úgy döntöttünk megvagyunk a felkészüléssel és elindultunk.

Kiautóztunk Svájcba, Grindelwaldban vettünk egy vonatjegyet és felmentünk Eismeer állomásra, ami 3160 méteren van - itt elkezdtünk berendezkedni. Még nem tartózkodtunk 24 órája a hegyen, de máris kénytelenek voltunk Fürtit fejjel lefelé egy szűk gleccser hasadékba beleengedni, mivel belejtettünk egy akkumulátort. Megvolt a hurrá megjöttünk élmény.

Másnap reggel elkezdjük a projektünket és viszonylag jól haladunk. Aztán a negyedik nap Gergőék belefutottak, egy iszonyatos törmelék mezőbe. Minden tört, omlott; biztosítást nem lehetett elhelyezni, itt hiába fúrt be az ember egy nittet, ha utána az egész tábla, amibe belefúrta leesett a hegyről.

Este nem túl vidáman érkeztek meg a fiúk. Azt mondták, nézzük meg mi is Fürtivel aztán találjuk ki, mi legyen. Másnap felmentünk, Fürti pár métert előrébb mászott, hogy jobban lásson, majd lenézett és megkérdezte: „Szerinted átjutnánk ezen a dzsuva bányán?” – „Nincs értelme, de ha nekivágnánk, akkor majd nem veszünk előtte tartós kenyeret.”

Megbeszélést tartottunk, kinézünk egy másik lehetőséget. Kb. 40-50 percet kell gyalogolni hozzá a gleccseren és az odavezető út több lehetséges lavinamezőt keresztezett. Útközben át kell mászni egy gleccserhasadékon is. De a szikla felette mászhatónak tűnt…

Ezzel befejezzük rémálommá vált projektünket és természetesen a „Tartós Kenyeret Már Ne Vegyél” nevet kapta az út. Az út, amely ezúttal „csak” projekt maradt, hiszen nem sikerült véghezvinni az eltervezettet.

Lebontottuk tehát a köteleket, a felszerelést átszállítottuk az új tetthelyre.

A magashegyeken, a gleccsereket a sziklafaltól általában egy széles hasadék választja el, ezt bergscrund-nak nevezik és a napsütéstől felmelegedett sziklafalból kiáramló hő olvasztja ki a gleccserből. Szerencsére az általunk kinézet projektnél, a hasadékot egy hóhíd ívelte át és ezt kedvező jelnek vettük. Így kezdtük az újabb mászást, a nagyobb és valódi siker nevében…

Folytatás jövő vasárnap! (szerk.)

Most érkezett

Ezt már olvasta?

Partnerek

Országos Diák és Szabadidősport SzövetségSpecial Olympics HungaryMagyar Paralimpiai Bizottság

Támogatók

Intensive Krav Maga Don Vito - pizzeria & ristorante

Médiapartnerek

 

Kövess bennünket

Facebook