2017. szeptember 24. - Gellért, Mercédesz

Kék-fehér kézilabda

2016. május 24. Szerző: Rózsa Misi
Magyarország egyik siker sportágának mindig a kézilabda számított. Ebben nagyon sokáig folyamatosan a világ élmezőnyéhez tartoztunk. A nagyapám, Rózsa László, - közismertebb nevén Rozi bácsi - egyike volt azoknak, akik létrehozták a sikeres magyar kézilabdát.

Nagymamámat is a kézilabda által ismerte meg, de annyira szerette a sportágát, hogy még ezt is kész volt megbocsájtani neki. Nagyapám indult volna az Olimpián is, mint versenyző, nagyon készült is erre, amit élete legfontosabb eseményének tartott, de sajnos az akkor hatályba lépő zsidótörvények miatt, ettől a lehetőségtől megfosztották, helyette munkaszolgálatra küldték. Nagymamám is aktívan kézilabdázott, ő is tagja volt a női válogatottnak. A háború után, már nem versenyzett egyikük se, de papa nagyon sokat tett a sportágért, szakvezetőként is. És természetesen, ahogy a fiai számára kötelezővé tette a kézilabda megismerését és el is érte, hogy megszeressék azt, fejébe vette, hogy természetesen ezt az unokának is ki kell próbálnia. Ezt önzetlenül az iránta való tiszteletem és szeretetem okán vállaltam. A családi legendárium ezt erősen cáfolja, mert ők bizonyos távirányítós autók, műanyag kis plasztik katonák és egyéb havi járandóságok fejében emlékeznek arra, hogy vállaltam, hogy járni fogok edzésekre. 

Na jó. Az elején tényleg sok kedvem nem volt hozzá, mert úgy tartottam, hogy a labdát kézzel egymásnak kislányok dobálják, a fiúk természetesen rúgják azt kemény küzdelemben. Az első edzések csalódást jelentettek. Mert az edző folyamatosan csak arra ment rá, hogy fussunk és különböző erősítő gyakorlatokat hajtsunk végre. Itt gondoltam emelni kéne az árát annak, hogy folytassam, de a család, keményen azt mondta, hogy az üzlet az üzlet, a megállapodást nem módosítják. De aztán végre labdát is kaptunk és elmagyarázták nekünk a kézilabda szabályait. Technikákat gyakoroltattak a szabályokat verték belénk. Még itt is úgy gondoltam, ez lányos sportág. Ezt el is mondtam az edzőnek, amikor azon hőbörögtem, hogy én, aki már kész versenyző vagyok, miért nem játszhatok végre az edzésen meccset. Anti bácsi, először döbbenten nézett a pofátlan, önmagában vakon bízó kölyökre, elvörösödött a feje is, és nem tudom mennyit számolhatott magában, de azt hiszem nagyon sokat. Utána azt mondta, rendben, az edzés végén amikor a haladók egymás ellen játszanak, beállhatok az egyik csapatba. Nagyon örültem ennek. Akkor. Aztán beálltam, megkaptam a labdát, elindultam az ellenfél kapuja felé és azon kaptam magam, hogy a földön fekszem és nagyon fáj az oldalam. Mi a fene van itt? Ezek megállítottak. Na jó-jó, de ilyen erőszakosan és keményen? Elszántam magam a legvadabb harcra. És egy cselt is sikerült csinálnom, ami az edzőt és engem egyformán meglepett. De a kapu előtt a védők egyszerűen elvették tőlem a labdát és megint a földön találtam magam. Amikor meg védekezni beálltam a falba és jött egy lövés, azt hittem a kezem szakad ki a helyéből. 10 perc után be kell valljam, már a seggemen keresztül vettem a levegőt, és a testem mindenhol kék és zöld volt. De hatalmas élményként él még ma is bennem, hogy az egyik akciónk során kaptam egy passzt a társamtól és magasra ugorva, hatalmas gólt vágtam az ellenfél hálójába. Csodálatos érzés volt. Még ma is bennem van ennek az emléke, pedig közel 40 év telt el azóta. Megkönnyebbülés volt, amikor lejöhettem az edző hívására a pályáról. Akkor leült mellém a padra és kérdezte, hogy még mindig úgy gondolom, hogy ez a kislányok labdázós sportja. Nagyon határozottan válaszoltam, hogy nem. És innentől kezdve, nagyon komolyan vettem az erősítő edzéseket és nagyon elkezdtem figyelni a technikai képzéseinken is, mert éreztem, ide nagyon sok kell ahhoz, hogy ne kelljen folyamatosan a földről felálljak. A kézilabda nagyon kemény küzdelemmel járó sportág, amihez erő, technika, gyorsaság, ész egyaránt kell. 

 

Később kisebb versenyeken is indultam, sőt egyszer tagja lehettem annak a csapatnak, amelyik megnyert egy szocialista országok csapatai között rendezett versenyt. Az egész családom ott volt a mérkőzésen és a papa, aki nem volt egy érzelgős típus, ott törölgette a végén a szemét és elismeréssel ölelt át. Aztán elvitt az élet a kézilabdától, de ma is hálás vagyok az abban eltöltött két évért, mert ez a sportág tanított meg csapatban játszani, amire nagy szüksége van az embernek az életben és rengeteg minden egyebet is adott nekem, amit máshol is tudtam hasznosítani. Megtanultam tisztelni ezt a sportágat, sőt meg is szerettem nagyon. 

A mai gyerekeknek is nagy szüksége lenne szerintem arra, hogy kipróbálják a kézilabdát, mert ajándékot kapnak ezzel az élettől. És ha ki akarják próbálni magukat, akkor hol máshol is lenne érdemes, mint az egyik legjobb nevelő egyesületben, az MTK-nál. Érdeklődni lehet a jelentkezés feltételeiről és az edzések időpontjairól Paál László szakosztály igazgatónál. Telefon: 0630-9317052 email: paal.laszlo@mtk1888.hu

Most érkezett

Ezt már olvasta?

Partnerek

Országos Diák és Szabadidősport SzövetségSpecial Olympics HungaryMagyar Paralimpiai Bizottság

Támogatók

Intensive Krav Maga Don Vito - pizzeria & ristorante

Médiapartnerek

 

Kövess bennünket

Facebook