2019. január 16. - Gusztáv

Nem búcsúzom

2018. december 10. Szerző: Rózsa Misi
Ülök a gép előtt és gombóc a torkomban. Írnom kell a lapom számára cikket. Ilyentől soha nem szokott gombóc kerülni a torkomba, hiszen a munkám az életem is, és mint egészséges ember, imádom azt. De most valami elköszönés félét kéne írnom az olvasóknak.

 

Semmi kedvem elköszönni azoktól a hűséges barátainktól, akik négy éven keresztül megtiszteltek azzal, hogy elolvasták, amit írtam nekik. De nem. Nem fogok elköszönni, hiszen remélem nincs vége még közös történetünknek. Nagyon remélem, hogy csak egy nagyon szép és romantikus korszak ér véget, ami újat indít el és régi kollégáimmal folytathatjuk még közös kalandunkat veletek, olvasókkal együtt. Nem tudom, de nem is akarom magamban lezárni ezt a történetet.

Emlékszem, amikor eljöttem az első felvételi beszélgetésre a lap egyik tulajdonosával, akinek egy barátom ajánlott be. A fizetés, amit kínált nem volt túl magas, de a főnök személye elsőre szimpatikus volt és úgy gondoltam kezdjük el így, majd változik ez még. Hetek, de inkább napok kérdése volt, hogy a főnökből hirtelen egy nagyon értékes és fontos barát lett számomra. Az első cikkemet egy unalmas profi ökölvívó mérkőzésről írtam a lap számára - ezzel indult tulajdonképpen sportújságíró karrierem, ha beszélhetek ilyenről. Megismertem a kollégáimat, akikkel kivétel nélkül nagyon hamar baráti viszonyba keveredtem. Imádtam velük dolgozni, akkor is amikor néha nem volt minden ebben számomra zökkenőmentes (sokat piszkáltam, de csakis jobbító szándékkal - szerk.). De jó csapat állt össze és olyan lett a szerkesztőség, mint egy nagy család, a lap pedig az otthonunk. A hely, amit fel kell még öltöztetni, amit be kell lakni, de lépésről-lépésre haladtunk ebben is előre. Egyre több emberhez sikerült eljutnunk, egyre több helyről jöttek a komoly bátorítások és egyre komolyabb olvasótáborunk is lett.

Kalandok sora. Volt olvasó, aki egyszer meghívott engem egy szép étterembe ebédelni, csak azért, mert a lóversenyről írt cikkem tippjeit felhasználva játszott a Kincsem Parkban és szemmel is jól látható összeget nyert vele. Volt sportoló, aki azzal hálálta meg, hogy írtam róla, hogy dedikált mezét adta nekem ajándékba. Nem csak a szerkesztőségben találtam számomra fontos, új barátokra, de a sportolók közül is sokan azzá váltak és ma is jó kapcsolatban vagyok velük.

Az első igazi nagy kihívás az volt, amikor jött az olimpia. Az olimpia lekövetése, még egy jó anyagi fedezettel, nagy gárdával rendelkező média számára is mindig komoly kihívást jelent. Mi itt gyakorlatilag ketten csináltuk végig az egészet. Szele Tomival ketten osztottuk fel egymás között, hogy ki mit fog követni és hajnalban kellett végig nézni számtalan sporteseményt, aztán gyorsan megírni a cikket róla, délelőtt még keresni összefoglalót arról, amit nem közvetítettek élőben és persze arról is gyorsan megírni a cikket, majd aludni négy órát és indult újra minden elölről, amíg tartott az olimpia. Nagyon fárasztó volt, de egyben varázslatos is. És megcsináltuk. Nem volt olyan magyar szereplés, amiről ne jelent volna meg nálunk SAJÁT cikk. Nem átvettük a híreket, hanem szolgáltattuk, készítettük azokat. Hatalmas bravúrnak éltük meg.

Ehhez képest a Paralimpia, amiről következetesen gyakorlatilag csak mi tudósítottunk végig a magyarok szereplésétől, már rutinmunka lett, ahogy a labdarúgó EB és később a VB már csak laza csuklógyakorlat. Imádtam járni az ökölvívó meccsekre és azokról aztán sorozatban küldeni a cikkeket. Szívesen mentem kézilabda, labdarúgó meccsekre is és még az unalmasabb sajtótájékoztatókat is élvezni tudtam.

Nem szeretnék egyetlen sportolót se igazán kiemelni, akivel kapcsolatban álltam, állok, és akikről öröm volt írni. Itt mégis teszek egyetlen kivételt, mert nagy kaland volt számomra az is, hogy mi fedezhettük fel a tehetséges futót, Bényei Szilárdot, akinek minden futásának én lehettem a krónikása és szeretném kicsit magamnak is érezni azt, hogy ma már nagyon sokan ismerik őt. Benne is először a kiváló sportolót ismerhettem meg, de aztán ez átváltott barátságba és ma már rendszeresen beszélgetünk és nagyon a szívembe tudtam zárni őt.

Napi rutinjaim kötődnek a laphoz. Reggel felkelés, bevenni a gyógyszereket, magam mellé rakni a kávémat és utána járni alaposan egy témának, aztán megírni róla a cikket, elküldeni a szerkesztőségnek, a megjelenés után megosztani és tartani azokkal a kapcsolatot, akik reagálnak rá. És ez így ment a hét gyakorlatilag összes napján. Négy évem van benne ebben a lapban. Négy év alatt 1638 cikket adtam le a szerkesztőségnek a legkülönbözőbb témákról. És semmi kedvem befejezni, lezárni, és azt mondani, hogy: ennyi volt csak az egész.

Köszönettel tartozom sokaknak. A laptulajdonosoknak, aki felvettek és bizalmat szavaztak nekem. A sportolóknak, akik sokat segítettek abban, hogy beletanulhassak a sportújságírás szakmájába. Az olvasóknak, akiktől nagyon sok biztatást és kedvességet kaptam. A kollégáimnak, akikkel a munka tényleg szórakozás lehetett, örömforrás és nem csak kötelesség. Hálás vagyok a sorsnak is ezért a négy csodálatos évért. Büszke vagyok magunkra és arra, amit közösen létrehoztunk. És nem köszönök el. Nem vagyok hajlandó elköszönni, mert azzal tényleg végelegesen lezárnék valami olyasmit, amit hiszem, hogy nem szabad. Elköszönés helyett, maradok annál, hogy nagy szeretettel és barátsággal ölelek mindenkit, aki velem, velünk tartott az elmúlt négy év során.

Most érkezett

Ezt már olvasta?

Partnerek

Országos Diák és Szabadidősport SzövetségSpecial Olympics HungaryMagyar Paralimpiai Bizottság

Támogatók

Intensive Krav Maga Don Vito - pizzeria & ristorante

Médiapartnerek

 

Kövess bennünket

Facebook