2017. szeptember 25. - Eufrozina, Kende

The Rathole Syndrome

Eiger 1999-2000

2015. december 13. Szerző: Joe
Újév, új projekt. Elhatároztuk, hogy csak azért is megcsináljuk, vagyis folytattuk a megkezdett hódítást.

Új projektünk eleje viszonylag könnyű volt és gyorsan haladunk (Eiger előzmények múlt heti cikkünkben - szerk). Az egyik nap leomlott a hóhíd, amely a gleccsert összekötötte a fallal és egy kb. 10 méter széles feneketlen mélységű hasadék választott el minket a faltól. Innentől kezdve, a beszállás a falba, izgalmasabb lett. Először rögzítettük magunkat az első hossz fixkötelére, majd beugrottunk a hasadékba. A kötél tompítja a falhoz csapódásunkat inkább érdekes, mint veszélyes a dolog, épp csak megadja a kezdő adrenalin fröccsöt, a reggeli kávé után, a mászás előtt.

Meglátogatott minket, egy jó barátunk, Kovács Tamás, aki híreket hozott otthonról, na meg rosszidőt. Néhány napig várakoztunk és beszélgettünk a Jungfraubahn alagútrendszerének folyosóin, amelyek az állomásról vezetnek ki a gleccserre (ezeket stollenloch-nak nevezik). Vártuk a jó időt és közben hallgattuk a kint lezúduló lavinák hangját. Gergő meg is jegyezte, hogy ezekben az alagutakban olyanok vagyunk, mint a patkányok. Gyorsan megállapodunk, hogy ha elkészül az út: a „The Rathole Syndrome” (Patkánylyuk Szindróma – szerk.) nevet adjuk neki.

Végre eljött az első nagyjából jó idős nap, Tamás kiment a fiúkkal a falra, fotózni szeretett volna, amíg Gergőék másznak. Erre a napra máig emlékszem, napközben elromlott az idő ezért leereszkedtek és elindultak vissza, főztünk nekik Fürtivel teát, kint vártuk őket a stollenloch sziklaerkélyén. Egyszer csak egy iszonyatos robaj és elindult egy lavina. Láttuk, hogy futnak vissza a fal felé, majd semmi csak a robajló hótömeg… Gergő elmondása szerint, csak a lavina széle kapta el őket a jégcsákányukkal megfogták magukat és szerencsére kő nem találta el őket csak némi porhó. Ez van, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Szeretjük az adrenalint, hozzátartozik a mászós életformához, de ami sok az sok.

Kezdett durvulni a mászás is, sokszor nem találtunk kampóhelyeket a fúráshoz. A fúrógépet az egyik kezünk és a fogunk segítségével kellet felhúzni, miközben a másik kezünkkel kapaszkodunk és tartottuk magunkat.

Az egyik ilyen mutatvány közben, amikor Ervin az addigi legnehezebb hosszban szeretett volna elhelyezni egy nittet, a fúróról elrepül a tokmány és Ervin érdeklődve nézte a gépből kimeredő tengelycsonkot. Persze egyből látta, hogy ezzel nem fog egy nittet sem elhelyezni. Hajrá hát vissza. A lefelé történő mászás nehezebb, mint a fölfelé mászás, ezért Ervin elhelyezett egy-két természetes biztosítási eszközt és remélte, hogy ezek meg fogják tartani, ha lefelé mászás közben leesne, és majd valahogy visszajut a standba. Mondtam már, hogy szeretjük az adrenalint? Az ilyenektől még nagyobb az elszántság a hódításra, de várnunk kellett, mert ismét rosszidős napok következtek. Ekkor már világos volt, hogy jövőre vissza kell térnünk, befejezni az utat, ami a földrajzi közelség miatt, nem is probléma. Tehát megvártuk az első jó idős napot és mind a négyen kimentünk a falra, bár ezt nem nagyon szerettük. Befúrtuk az utolsó nittet és kiszedtük a fixköteleinket, aztán mehettünk haza. Tudtuk, hogy majd jövőre befejezzük. Az első évben 10 kötélhosszt, azaz kb. 450 métert sikerült megmásznunk. Amikor lefelé menet leszálltunk a Kleine Scheideggi állomáson, velünk szemben Andrea Forlini állt (lásd múlt heti cikkszerk.). Nagyon megörült neki, hogy az útmutatásai alapján elkezdtünk egy saját utat mászni. Megtudtuk tőle, hogy 1998-ban befejezte Yeti nevű útját, az Eiger északi falán. Akkor épp új projektben gondolkodott. De azért mielőtt hazaindultunk egy kis technikai továbbképzést tartott nekünk, a felszerelésünket pedig kiegészítette néhány Black Diamond holmival. Grindelwaldba elbúcsúztunk egymástól és sajnos, soha többé nem találkozunk.

A következő nyáron tértünk vissza a hegyre. Megérkezésünk másnapján elkezdtük a felszerelés transzportálását a falhoz. Közben a gleccser kicsit megváltozott, a legkellemetlenebb hómező felett, egy nagy jégtömb támaszkodott a falhoz, mint egy megfagyott tengerből kiálló hajóorr. Gergő el is nevezi „Titanicnak” ez alatt kellett minden nap elhaladnunk, nem tűnt túl biztatónak.

Aztán Gergő megkezdte a mászást, én éppen több száz méter kötelet húztam fel, amikor elkezdődött egy hóvihar. Tudtam, ha a kötelek összefagynak olyan gordiuszi csomó fog képződni, amit senki ember fia ki nem bogoz. Elkezdem hát egyenként felszedve deponálni a köteleket, mindezt egy vízesésben állva. Előrelátásom eredményeként, másnapra belázasodom. A stollenloch-ban tapasztalható stabil nulla fok nem igazán kedvezett állapotomnak.

Lementem hát vonattal a faluba, felkerestem egy orvost és szereztem gyógyszereket is, Fürti kíséretében. Az orvos tanácsára pár napot lent maradunk. Közben fent elállt a hóvihar, kisütött a nap, de ilyenkor még nem ajánlatos kimenni a gleccsere, meg kellett várni amíg, lejöttek a lavinák. A többiek folytatták pár nap múlva a tavalyi hosszok újramászását. Minden lépés vizes, csúszós és a lábukon patak hömpölygött át. Amikor elérték tavalyi végpontot, a tízedik hossz ismét megviccelte Ervint. Most, a változatosság kedvéért, a fúró, felhúzás közben elakadt valamiben, a falon. Ervin szokás szerint nyaktörő mutatványokat végzett, Gergő pedig… szokás szerint imádkozott.

Mi, Fürtivel, „Gergő imája után” érkezünk fel a stollenloch-ba. Folytattuk közösen a munkát, jöttek az új hosszak. Az idő rosszabb volt, mint egy évvel ezelőtt, Gergő mondogatta is sűrűn: „davaj, davaj, de jobb vót tavaly”.

Többször keveredtünk jégesőbe, csapkodtak a villámok és több volt az olyan nap, amikor csak vártuk a megfelelő időt. Ezért mikor végre kijutottunk a sziklára, sietni kellett a falba, mert még ebben a szezonban be akartuk fejezni az utat. Látunk egy szimpatikus szürke táblarendszert, ami úgy nézett ki, kivezethet minket a falból, meg egy nem annyira szimpatikus vörös áthajló falat, amin áthaladt egy repedésrendszer. A teleobjektíven keresztül meglátunk néhány nittet, ami a szürke falon vezet ki a svájciak „Panoramaweg” elnevezésű útjára. Ez nem volt jó hír, mivel ha egy létező útba visszük bele a mienket, akkor a tradicionális alpesi falmászás szabályai szerint nem újútnak, csak egy variánsnak. Persze sejthető a folytatás: irány a vidám kis vörös fal! naná, hiszen a gyanúját is el szerettem volna kerülni annak, hogy egy variánssá értékeljék kétéves munkákat! Ha kell, magam mászom meg az összes hátralévő kötélhosszt! – így ragaszkodik Gergő az elhatározásához.

Vagyis megnéztük azt a hívogató vörös falszakaszt. Hú de jó volt!

A vörös fal hasadékrendszerében természetesen kiderült, jól gondoltuk, a kőzet nem igazán stabil. Tovább nehezítette a dolgot, hogy az új szakaszok mászása előtt most már vagy 650 métert kellett felmásznunk a gleccserről, fixköteleken.

A svájci Hegyimető Szolgálat naponta ránk nézett helikopterről, látták a gleccserig vezető fixköteleket és vidáman integettek. Jól esett, hogy baj estén nem csak sajátmagunkra számíthatunk.

Kritikus részhez értünk az út utolsó 120 méterében, mert egy áthajló fal és plafon-rendszer állt köztünk és a kijárat között, amelyről többször visszapattanunk. Egyetlen lehetőség egy áthajló repedés volt, ami persze nem igazán volt stabil a kőzet minősége miatt és fúrni nem lehet. Telnek a napok, aztán Gergő az egyszer csak felszívta magát, elhelyezett egy szöget és baromira meggyőzte magát, hogy az biztonságos és átvitte a kötelet a kritikus szakaszon (VIII- nehézségű). Ezután egy mászhatóbb hossz következett, majd közvetlen a kiszállás előtt ismét beleszaladt egy mászhatatlanba. Gergő készen volt, mint a liba. Többször beleesett alatta lévő vagy 800m méter a luftba. Végül Fürti megunta: Ne kunsztolj! Állj bele egy hevederbe, oldd meg mesterségesen, néhány méter és kint vagyunk!

2000. Augusztus 20-án, este nyolckor a The Rathole Syndrome elkészült. Hátra volt még a kiszerelés.

Egyik nap Ervinnel nekiindultunk és a Gergő által „Titanicnak” nevezett szakasz alatt jártunk, amikor nagy robajjal eldől a jégtorony és elindított egy lavinát. Futottunk... mostmár el tudom elmagyarázni, a tisztelt olvasóknak, a sport és az extrémsport közötti különbséget. Mert a terepfutás egy komoly sport, de amikor mindezt egy gleccseren hajtja végre az ember, hátizsákkal, jégcsákánnyal, hágóvassal a lábán és a bíró, az maga a kaszás… na az például extrémsport.

Csodák csodájára egyikünket sem találták el a hűtőszekrény nagyságú jégtömbök, befutottunk egy nagy kőtömb alá, ami már a lavina hatósugarán kívül helyezkedett el. Lihegtünk rendesen: - Toncsikám várjuk meg, míg eltűnik a nap és aztán mennyünk csak vissza, ha stabilabb a gleccser. – mondta Ervin
- Ja, ja. Akkor megyünk itt vissza, majd ha fagy!

Amikor visszaértünk Gergő, kinyitotta az egyébként svájci barátainknak szánt unikumot. Kortyolgatunk, cigizünk, mire Gergő megszólal: bakker, már nem vettük elég komolyan a szitut, már annyiszor átmentünk alatta, hogy nem hittük el hogy leszakadhat.

Így negyven-egynéhány évesen már látom, azt a tipikus hibát követtük el, amikor az extrémsportoló belefásul az életveszélybe. Hülyén hangzik. De már annyiszor megúszta, hogy azt hiszi, mindig meg fogja úszni a dolgokat.

 

 

The Rathole Syndrome 

Az út nehézsége:

VIII- : Ez a klasszikus mászás nehézségi fokozata, amikor a mászó csak a szikla adottságait és a testi erejét használja a feljutásra. A sziklában elhelyezett eszközök csak azt szolgálják, hogy esés estén lehetőleg életben maradjon.

A1: Ez a mesterséges mászás nehézségi fokozata, amikor a mászó a sziklában elhelyezett természetes biztosítási eszközöket (tehát nittet nem) továbbjutásra is használja, például úgy hogy beleáll egy hevederrel. * Ez annak az eredménye, amit Fürti, Gergőnek javasolt, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy tisztán, klasszikusan nem tudunk az utolsó szakaszon átmenni. Ez a szakasz mindössze egy-két méter.

Az út teljes hossza 800 méter, 19 kötélhossz. Összesen 49 napot töltött a csapat, 3100 méter felett ebből, amiből 12 nap volt alkalmas a mászásra.

A The Rathole Syndrome utunkról egy nemzetközi magazinban, három hegymászó kalauzban és egy hegymászásról szóló könyvben is jelentek meg írások. 
2008-ban, a csapat, a svájci hegymászó klub vendége volt a Grindelwaldban rendezett Eiger-jubileumon, amit a hegy megmászásának 150. évfordulójára rendeztek. A cikksorozatban szereplő hat hegymászó közül, négyen abbahagytuk az aktív mászást. Sántha Gergő és Nagy Ervin évek óta küzd egy újabb projekttel, az Eiger északi falán. 

2013. december 29-én Sántha Gergő és Gyetvai Attila új utat mászott a MAGAS TÁTRÁBAN, a Tupa ÉNy falán az út neve: Fortunate Son, 450 méter, nehézsége M5.

2015. március 21. Sántha Gergő és Kovács Tamás új utat mászott a MAGAS TÁTRÁBAN, a Wéber É falára az út neve: Turf Warrior, 120 méter nehézsége, M6.

A történet képei a Sport.Mindig Facebook albumában láthatóak.

Most érkezett

Ezt már olvasta?

Partnerek

Országos Diák és Szabadidősport SzövetségSpecial Olympics HungaryMagyar Paralimpiai Bizottság

Támogatók

Intensive Krav Maga Don Vito - pizzeria & ristorante

Médiapartnerek

 

Kövess bennünket

Facebook